Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

Az IPAT (Impact, Polulation, Affluence, Technology) formula

’I’ Környezetterhelés (Ökolábnyom) = ’P’ Népesség x ’A’ Fogyasztás x ’T’ Hatékonyság

A világ népessége 1970-ben: 3 645 585 491
A világ jelenlegi népessége:

 

Az 1970-es évek elején alkotta meg Paul Ehrlich és John P. Holdren a mára híressé vált IPAT egyenletet ahol a környezeti hatás (Impact) = népesség (Population) x egy főre jutó gazdasági teljesítmény (Affluence) x technológia környezeti hatása (Technology). Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy az emberiség környezetre gyakorolt hatása attól függ, hány ember milyen fogyasztási szintet milyen technológiával elégít ki. A globális felmelegedéssel kapcsolatos kutatások az egyenletből leginkább a technológiai tényezővel, ezen belül a fosszilis üzemanyagok mellőzésével foglalkoznak. A bőségre (egy főre jutó javakra) is irányult figyelem, amelynek célja, hogy csökkentse a fogyasztói étvágyat, különösen a fejlett országokban. A harmadik tényező, a népesség kérdése, továbbra is ellentmondásos, jóllehet általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a nagyobb népesség jobban megterheli a bolygót, bár nem egyenlő mértékben. Élete során mindenki használ erőforrásokat, és felelős bizonyos mennyiségű üvegházgáz-kibocsátásért, de ezek a hatások jelentősebbek olyasvalakinél, aki az Egyesült Államokban, mint aki például Üzbegisztánban vagy Ugandában él. A karbonlábnyom gyakori és közkedvelt téma. Az azonban, hogy hány láb hagy nyomot, már kevésbé, hiszen sokak szerint a családtervezést és a környezet állapotát összefüggésbe hozni kegyetlenség – malthusianista fölvetés, a lehető legrosszabb értelemben. Ám amikor a családtervezés az egészségügyi ellátásra és a nők kifejezett igényeinek kielégítésére összpontosít, a nők emancipációja, a nemek közötti egyenlőség és a jólét a cél, a bolygóra gyakorolt kedvező hatás csak mellékhatás.

Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

Egyre több a bizonyíték arra, hogy az emberiség nem fenntartható módon él. Három fő hajtóereje van a nem fenntartható hozzáállásnak: népesedés, fogyasztás, és a növekedésfókuszú gazdaság.

21 000 tudós hívja föl a figyelmet a túlnépesedés veszélyeire ismét!

A második Világ Tudósainak Figyelmeztetése az Emberiséghez (Ripple et al., 2017) c. tanulmányt már több, mint 21 000 tudós aláírta. A dokumentumban kijelentik:

„Veszélyeztetjük a jövőnket azáltal, hogy nem fogjuk vissza az intenzív, de földrajzilag egyenlőtlen anyaghasználatunkat, illetve azáltal, hogy nem vesszük figyelembe a gyors népességnövekedést, mint az elsődleges hajtóerőt számos ökológiai és társadalmi probléma mögött.”

 „A tudósok könyörögtek, hogy stabilizáljuk az emberi népességet, bemutatván, hogy a nagy népesség – ami 1992 óta további 2 milliárddal nőtt, mely egy 35%-os növekmény – akkora terhet ró a Földre, ami semmissé teszi a többi erőfeszítésünket a fenntartható jövő irányába.”

Az akadémia hajlamos kerülni a túlnépesedés, a túlfogyasztás és a vég nélküli gazdasági növekedés témáját. Pedig ezek a fenntarthatatlanság három fő hajtóereje (Washington, 2015; Rees, 2019). Figyelmen kívül hagyásuk irracionális, nem szolgálja az emberiség érdekeit, és az (egyelőre még) változatos életformákét sem, amikkel osztozunk a bolygón.

A környezeti válságból kilábaláshoz mindhárom kell:

  1. a Föld népességének csökkenése,
  2. a fogyasztás visszafogása
  3. a technikai fejlődés.

Fontos megjegyezni, hogy az IPAT három tényező közül a népesség a döntő kérdés, legalább nyolc okból

(1) A Földnek ugyanakkora teher, de humanitárius szempontból óriási különbség, hogy 9 milliárd nyomorog összezsúfolva, vagy 3 milliárd él kényelemben és egészségesebb lélekkel (pl. néha még érintetlen tájat is van esélye látni).

(2) Az emberek ezt akarják! A fogyasztását általában senki nem akarja csökkenteni, a kisebb családméret viszont százmilliók vágyálma. Sajnos a családtervezés még mindig a gazdagok kiváltsága.

(3) A legköltséghatékonyabb! 1 tonna CO2-kibocsátás megelőzése sokkal kevesebbe kerül, mint zöldenergia-technológiák révén. „A családtervezés nagyobb jótétemény, több embernek és kevesebb költséggel, mint bármely egyéb technológia, ami az emberiség rendelkezésére áll.” (James Grant, UNICEF)

(4) Emberi jogi alapkérdés! Ha nem lenne ökológiai válság meg túlnépesedés, akkor is alapvető emberi jog a családtervezés, és alapvető joga a jövő generációknak, hogy önmagukért kívánt gyermekként foganjanak meg. A túlnépesedés megállításában és visszafordításában gyors eredményt lehetne elérni már pusztán a nők jogainak biztosításával (mindenhol, nem csak a fejlett országokban).

(5) A túlnépesedésnek óriási a tehetetlensége, fékútja csak évtizedekben mérhető. Katasztrófahelyzetekben radikálisan vissza lehet fogni a fogyasztást (egy bizonyos szintig), de a népességszámot nem lehet hirtelen csökkenteni (csak a járvány, éhínség, háború csökkenti, ami rossz, így érdemes megelőzni).

(6) A túlfogyasztást ill. a „rátukmáló” társadalmat is a népességrobbanás hajtja: egyre olcsóbb az ember, muszáj magát ill. akármit eladnia, rátukmálnia másokra. Az egyre kegyetlenebb globális munkaerőpiaci verseny növeli a kényszerű (az életminőséget nem javító, csupán a versenyben maradáshoz szükséges) fogyasztást (pl. ingázás).

(7) A népességnövekedés hátráltatja a technikai fejlődést is, mivel a népesség-növekmény ellátása miatt annyival kevesebb pénz/erőforrás jut a hatékony/környezetbarát technológiákra (beruházásokra).

(8) A Nobel-díjas Konrad Lorenz szerint az emberiség első számú halálos bűne a túlnépesedés, mert ez az agresszivitás növekedéséhez vezet, egyre nagyobb társadalmi zavart okoz és mindent megnehezít.

Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

A népességnövekedés nem jó

A legtöbben alapvetésnek gondolják, hogy minél több az ember, annál jobb, illetve azt hiszik, az mutatja egy nép, vagy az emberiség sikerét, ha sokasodik. Fontos megértenünk, hogy mivel az eltartóképesség korlátozott, így a népességnövekedés egy bizonyos szint után már az összeomlást, így a pusztulást sietteti. Ahogy azt is, hogy népességnövekedésből nem származik semmi jó.

Néhány száz évvel ezelőttig nem lehetett nem örülni a népességnövekedésnek, és félni kellett a fogyástól, mivel a népek és országok túlélése a katonaság létszámán múlott. Persze kissé ironikus, hogy a háborúk legalapvetőbb oka épp a népek ökolábnyomának ütközése (az olajért vívott háborúk előtt jóformán csak ilyen volt), ami leginkább a népességnövekedésből fakadt.

Ma már más a helyzet. Már sem a gazdasági teljesítmény, sem a katonaság ütőereje nem a népességen múlik. De akkor miért nem oldjuk meg a problémát?

Egyrészt azért, mert a népesség tudatos csökkentése kapcsán először sokan a népirtásra gondolnak, holott számos ország népessége magától csökken! Ennek megvannak a feltételei; az a tapasztalat, hogy ha a nők hozzájutnak az oktatáshoz és a fogamzásgátlókhoz, akkor csökken a kiszolgáltatottságuk, boldogabbak is lesznek, és magától elkezd csökkenni a születésszám. És ha a természetes halálozási ráta alá csökken, akkor a népesség magától elkezd fogyni. Ez történik jelenleg hazánkban, Japánban, és még pár tucat fejlett országban.

Másrészt pedig azért, mert ha valaki ismeri is ezt a jelenséget, a több ezer éve tartó szaporodás-erőltető birodalmi kultúra miatt a népességfogyásra jó eséllyel csak negatív folyamatként tud tekinteni. A birodalmi kultúrából persze teljességgel hiányzott az ökológiai szemlélet; vagy végtelennek hitték a Föld erőforrásait, vagy a természet „meghódítását” tartották az ember legszentebb küldetésének, vagy a kettő egyszerre. Meg kell haladnunk ezt az elavult gondolkodásmódot ahhoz, hogy legyen esélyünk megoldani az ökológiai válságot.

A megoldás az emberi jogi megközelítés, a családtervezés és jövő generációk emberi jogai

Alapvető emberi jog a családtervezés (vö. Teheráni ENSZ konferencia, 1968).

Ebbe beletartozik a jog

a.) a tudáshoz (nem csak a szexualitásról és fogamzásgátlásról, de a demográfiai és ökológiai helyzetről, globális és hosszútávú trendekről is, hiszen a nemzés évtizedekre szóló döntés)

b.) a családtervezési kompetenciára neveléshez és

c.) az eszközök elérhetőségéhez,
hogy az emberek jólinformált döntéseket tudjanak hozni és meg tudják előzni az általuk szándéktalanul okozott foganásokat.

A pár szándéka nélkül létrejövő foganás gyakran hátrányos helyzetet teremt a pár, főleg a nő számára, valamint meglévő gyerekeik, és főleg a születendő gyermek számára.

2./
Mint minden jogot, a családtervezés alapvető jogát is csak úgy lehet gyakorolni, hogy ne sértse mások alapvető emberi jogait.
Ez esetben a pároknak figyelembe kell venniük, hogy a jövő nemzedékek minden tagjának joga, hogy
– kívánt,
– mégpedig önmagáért (s nem mások gazdasági, nemzeti, vallási, rokoni, párkapcsolati, pszichés stb. érdekei miatt) kívánt gyermekként foganjon meg,
– aki felnőve elmondhatja: szeretőbb szülőket, jobb kort s helyet nem is kívánhattam volna.
(Kívánt gyermek, kívánt szülő elv)

A gyermek alapvető jogainak és szükségleteinek chartája
(Collectif I.C.E.M.:Perepectives d’ education populaire Maspero. Paris. 1979. 63.65.p.)
így fogalmaz:

„1. Születés és fogantatás
– A gyermeknek joga van, hogy ne a véletlen gyümölcse legyen.
– A gyermeknek joga, hogy ne politikai célért, hanem önmagáért akarják.
– A gyermeknek joga, hogy nem csupán szülei érdekeiért, hanem önmagáért akarják.”

A világon elsőként Magyarországon országgyűlési biztosa van a jövő nemzedékeknek. A döntésekben figyelembe kell venni a még meg nem fogantak érdekeit.

Nem kérdezhetik a párok: akarunk-e gyereket. Csak azt kérdezhetik: igazán szeretne-e egy gyermek hozzánk és most megfoganni?

Az anyagi megfontolások pozitívak is lehetnek: az emberek sejtik, ösztönösen érzik a szűkebb és tágabb élőhelyük túltelítettségét, s meggondolják, hogy el tudnak-e tartani egy újabb gyermeket két évtizedig, s a Föld el tudja-e tartani 7-8 évtizedig.

3./
E két jogból következik a társadalmi kötelezettség a megfelelő képzésre és a családtervezési eszközök elérhetőségének (ingyenességének) biztosítására, stb.

Pl. a holland modellben nem tiltással és moralizálással, hanem neveléssel és ismeretterjesztéssel érik el, hogy az abortuszok és tinédzser terhességek száma az európai átlagnál sokkal kevesebb.

Ezek a jogok akkor is érvényesek, amikor nincs túlnépesedés és ökológiai válság!


Népességnövekedés és éghajlatváltozás: A figyelmen kívül hagyott veszélytöbbszöröző kezelése

  • A demográfiai trendek befolyásolni fogják az éghajlati zavarok mértékét és a társadalmak alkalmazkodási képességét.
  • A jogokon alapuló politikai beavatkozások a termékenységi arányszámokat az alacsony népesedési pályáknak megfelelő szintre csökkenthetik.
  • Az alacsony népesedési pálya követése hozzájárulna a kibocsátás csökkentéséhez és az éghajlati kockázatok minimalizálásához.-
  • A népességnövekedést lassító humánus politikáknak részét kell képezniük a sokoldalú éghajlati válasznak.

A demográfiai tendenciák szerepet fognak játszani az éghajlati zavarok mértékének és a társadalmak alkalmazkodási képességének meghatározásában. A politikai döntéshozók mégis nagyrészt figyelmen kívül hagyják a termékenység változásában és a népességnövekedésben rejlő lehetőségeket, amikor az éghajlati zavarok korlátozására és hatásainak mérséklésére irányuló politikákat terveznek. Pedig a jogokon alapuló politikai beavatkozásokkal a termékenységi arányszámok olyan szintre csökkenthetők, amely összhangban van az alacsony népesedési pályával. (Forrás: ScienceDirect)

Az egyre növekvő globális fogyasztás kapcsán tagadni a népesedés szerepét ugyanannyira értelmetlen, mintha azt mondanánk, a túlhajszoltságnak semmi köze ahhoz, hogy ki hány órát dolgozik egy héten.


Miért prioritás a dekarbonizáció?

Dekarbonizáció (karbonmentesítés) = Kibácsátások Csökkentés + Kibocsátás Kiegyenlítés

Már olyan szintű a természeti tőke előre történt felhasználása és hozzá a népességszám növekedése, ami nagyon rövid reagálási időt eredményezett az összeomlás elkerülésére. Mivel az ökolábnyomnak a karbonlábnyom összetevője a legnagyobb (60%), és leggyorsabban növekvő része, így elsőbbséget élvez ennek megoldása. Erre a karbonlábnyom drasztikus csökkentése nyújtja az utolsó lehetőséget, párhuzamosan a népességrobbanás megfékezésével és visszafordításával (az oktatás és a fogamzásgátlás emberi jogának biztosítása révén).

Karbonlábnyom (szénlábnyom)

A karbonlábnyom azt mutatja, hogy egy cég tevékenysége, egy ember életmódja vagy egy termék életciklusa nyomán mennyi közvetlen és közvetett karbonkibocsátást eredményez (forrásai: fosszilis tüzelőanyagok égetése, halogénezett szénhidrogének használata, erdőirtás, talajpusztulás, stb.). A karbonkibocsátás az összes üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátását jelenti. Minden ÜHG-kibocsátást tonna szén-dioxid egyenértékben (tCO2e) számolunk, ami egyben a karbonlábnyom mértékegysége is. Minél nagyobb a karbonlábnyom, annál nagyobb az éghajlatváltozáshoz való hozzájárulás. Vállalatok és egyének esetében rendszerint 1 éves időszakra vonatkozóan számolunk karbonlábnyomot.

Az ökológiai lábnyom összetevőjeként a karbonlábnyom (szénlábnyom) mennyiségeket átkonvertálják biológiailag produktív területre vonatkozó igénnyé, ami azt mutatja meg, mekkora terület szükséges az kibocsátások elnyeléséhez. A karbonlábnyom az ökológiai lábnyomban szerepel, mert az biológiailag aktív területekért verseng. Ha nincs elegendő biokapacitás a kibocsátások elnyelésére, akkor a szén-dioxid felhalmozódik a légkörben. A szén-dioxid légköri koncentrációjának növekedése is hozzájárul az ökológiai adósság felhalmozódásához (és a klímaváltozáshoz).

Forrás: Global Footprint Network

A karbonlábnyom-számításról

Mivel a karbonlábnyom biológiailag aktív területekért verseng, ezért a tonnában megadott karbonlábnyom az ökolábnyom részeként átszámolható globális hektárra. Ez azt mutatja meg, hogy mennyi biokapacitás szükséges a karbonkibocsátások semlegesítéséhez.

A karbonlábnyom globális hektárban való mérése nem jelenti azt, hogy a klímaváltozás egyetlen megoldása a szén-dioxid-megkötése. Csupán arról van szó, hogy ilyen módon mérve lehetővé teszi számunkra, hogy holisztikus módon kezeljük az éghajlatváltozási kihívást, ahelyett, hogy egyik ökológiai rendszerről a másikra terheljük.

A karbonlábnyom globális hektárban való kifejezése az éghajlatváltozást is egy nagyobb kontextusba helyezi, ami egyesíti a mai ökológiai veszélyeket. Az éghajlatváltozás, az erdőirtás, az elsivatagosodás, az élelmiszer-bizonytalanság, a halpopulációk összeomlása és a vadvilág pusztulása egy egységes, átfogó probléma részét képezik: az emberiség egyszerűen többet vesz el a Földtől, mint amennyit az képes nyújtani, ráadásul tovább nő a népessége. Ahelyett, hogy egy problémát egy másik rovására próbálnánk megoldani, az átfogó kérdésre összpontosítva az összeset meg tudjuk oldani.

Bűnbakkeresés és félinformációk

Közkeletű információ, hogy a világ leggazdagabb 10%-a felelős a globális ÜHG-kibocsátás feléért, és a legszegényebb 50% csupán 10%-ért. Ez alapján egyesek állítják, hogy a népességnövekedésnek nem sok köze van a klímaváltozáshoz. Bár az alapinformáció helytálló, a retorika azonban figyelmen kívül hagy számos fontos tényezőt.

Először is azt, hogy számos gazdag ország szintén túlnépesedett, és a túlnyomó többségüknek még mindig nő a népessége (részben a bevándorlás, részben pedig a nem kívánt nemzések miatt). Másrészt, a szegények is úgy szeretnének élni, mint a jómódúak. Harmadrészt pedig, ha nem lenne népességrobbanás a szegény világban, akkor nem ugyanakkora lenne a részesedésük, hanem jóval kisebb. Arról nem is beszélve, hogy úgy tesz, mintha rendben lenne, hogy a világ fele nyomorog (mely utóbbi egyébként abból fakad, hogy óriási a kielégítetlen igény a fogamzásgátlásra és az oktatásra).

Mi kell a fenntarthatósághoz?

Ahhoz, hogy egy terméket fenntarthatónak lehessen mondani, legalábbis karbonsemlegesnek kell lennie (pl. iCC Carbon Free Product). Ám ez önmagában még nem elég a fenntarthatósághoz. Ha például ez egy faipari termék, akkor harmadik fél által igazoltan fenntartható erdőgazdálkodásból kell származnia (pl. FSC 100%), ha halászati termék, akkor fenntartható halgazdálkodásból (pl. MSC), ha pedig mezőgazdasági termék, akkor fenntartható gazdálkodásból kell származnia (pl. Food Alliance Certified, Rainforest Alliance Certified).

Karbonsemlegesítés esetén például a karbonsemlegességet hitelesen minősíteni képes független szervezetek (pl. BOCS Foundation) megítélhetik, hogy az adott termék használhaja-e pl. az iCC megkülönböztető jelzéseit. Ami a fenntartható erdőgazdálkodást illeti, elmondható, hogy több tucat ezzel kapcsolatos sztenderd létezik, ám csak két globális hitelesítő program létezik: a Programme for the Endorsement of Forest Certification (PEFC), és a Forest Stewardship Council (FSC). A halászat kapcsán is érdemes néhány független hitelesítő szervezetet megemlíteni; az egyik a Friend of the Sea, a másik a Marine Stewardship Council (MSC), a harmadik pedig az Aquaculture Stewardship Council (ASC) (ez utóbbi kifejezetten akvakultúrákkal foglalkozik). A fenntartható mezőgazdaság kapcsán számos szempont fölmerül, ilyen pl. a talajvédelem, a vízszennyezés megelőzése, vagy a biodiverzitás megőrzése. Itt érdemes megjegyezni a Food Alliance és a Rainforest Alliance nemzetközi hatáskörű hitelesítő szervezetek.

A szolgáltatások esetén is az a minimum, hogy karbonsemleges, és a szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó anyagi eszközök is fenntartható forrásból kell származzanak. Egy egész szervezet pedig akkor mondhatja magát fenntarthatónak, ha teljes működése karbonsemleges, és minden terméke, ill. szolgáltatásaihoz kapcsolódó eszközök fenntartható forrásból származnak.

Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

A karbonlábnyom jelenleg az emberiség általános ökológiai lábnyomának 60%-át és a leggyorsabban növekvő összetevőjét jelenti. Az emberiség teljes ÜHG-kibocsátása 1960 óta majdnem négyszeresére nőtt, az (egy főre jutó) karbonlábnyoma pedig 1,6-szorosára. Ezalatt a világnépesség 2,5-szeresére nőtt, ami a teljes ÜHG-kibocsátás növekedés oroszlánrészéért felelős. Az emberiség szén-dioxid-kibocsátásának csökkentése a legfontosabb lépés a népességrobbanás visszafordítása mellett, amellyel meg lehet szüntetni az ökológiai túllövést, és hosszú, boldog életet lehet élni a Földön. A karbonkibocsátásának csökkentése és kiegyenlítése nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy törekszik a fenntarthatóságra. A népességrobbanás megállítása és a karbonsemlegesítés pedig csak együtt hatásosak a cél érdekében.

A karbonsemlegesség hiánya pedig bemocskolhat egy márkát.


Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

Hogyan vélekedik a témáról egy szakértő? – Kántor Sztella Nóra

Klímavédő zöld vagyok, aki kedveli a gazdaságtörténelmet, az antropológiát, a pszichológiát, és aki egy időben nagy Erőforrás-Alapú Gazdaság proponens voltam, de már kiábrándultam belőle. Az energiamérleg (Energy Return on Energy Invested (EROEI)) szemszögéből megvizsgálva az a meglátásom, hogy gazdasági rendszertől és geomérnökségi projektektől függetlenül valószínűleg elhasználjuk az összes használható minőségű fosszilis tüzelőanyagot (hitelezés mellett valamennyivel többet, mint anélkül, mert hamis optimizmusra épül). A fosszilis energia ugyanis elég nettó energiát biztosít, hogy modern civilizációnk működjön. A jelenlegi megújuló energiaforrásokra viszont nem lehet megőrizni a modern civilizációt, mert valószínűleg nem jutna energia oktatásra, egészségügyre, vagy az infrastruktúra karbantartására.[1] Ez alól kivételt jelent a vízenergia, de az földrajzilag erősen behatárolt. Alapvetően ez az oka, hogy még mindig fosszilis energiára támaszkodik az emberiség. Talán ha néhány éven belül végigsöpörne a világon a jelenleg tesztelt, ill. szűk körben már alkalmazott magaslati szélenergia (aminek a számítások alapján rendkívül magas az energiamérlege (300<)), esetleg a LFTR (bár mivel ez nukleáris energia-alapú, így a népek tartanának tőle), akkor talán volna esély erre a drasztikus kibocsátás-csökkenésre. Ezek nélkül viszont egyszerűen nincs olyan alternatív tiszta energiaforrás, ami mellett működhetne a civilizáció.

Jared Diamond (2005) szerint a civilizációk túlélése attól függ, hogy a társadalmak képesek-e időben változtatni a működésüket meghatározó mítoszokon, hogy igazodjanak a megváltozott körülményekhez. Még ha a klímakatasztrófát meg is úsznánk, továbbra is növekedési paradigma jellemzi az emberiséget, ami egy ‘üres’ vagy ‘tágas’ világban hasznos volt, de az emberekkel és dolgaikkal ‘telített’ világban már egzisztenciális veszélyt jelent az „ökoszisztéma-szolgáltatások” eltűnése miatt. Ezt a növekedési paradigmát három téren szokták értelmezni: népesség, fogyasztás, ill. növekedésalapú gazdasági rendszer. Az I=PAT formula alapján úgy vélem, a nagy fogyasztás eleve csak azért téma, mert túl sokan vagyunk, szóval a három igazából leredukálható kettőre. (Ha negyedennyien lennénk, mint a század elején, semmi gond nem lenne a jelenlegi fogyasztási szinttel ill. ökolábnyommal, a fejenkénti ökolábnyomot viszont nem lehetne negyedére csökkenteni, mert az világnyomort jelentene). Ebből a kettőből az egyikre megoldást jelentene, ha társadalmi szinten lecserélnénk a “gazdasági növekedés jó” mítoszt a “de-growth”, illetve a “körkörös gazdaság” koncepcióira. A Fresco-féle EAG-t idealisztikusnak tartom, ugyanis a játékelmélet, és Dunbar száma fényében rendkívül valószínűtlen. Ha ennek a megvalósulására várnánk, akkor nemcsak a klímakatasztrófa teljesedne ki, hanem, a hatodik kihalási esemény is, és csak mi maradnánk itt a csótányokkal (vagy mi sem, csak a csótányok). El kell fogadni, hogy az emberek nem racionális lények, tömegben pedig még “egyszerűbben” viselkednek (lásd: tömegpszichológia). Az egész emberiség szintjén pedig olyan primitív szinten funkcionálunk, mint egy amőba, ami csupán három szabály alapján működik:

  1. többletet szerezni (élelmiszer, energia, pénz, stb.),
  2. betartani a társadalmi szabályokat,
  3. elkölteni a felesleget.

Növekedés határai 40 év múltán! | Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

Mindemellett már olyannyira túlszaporodtunk, hogy az ökolábnyom-számítás szerint mindenkinek átlagban 1,6 gha-ra kellene leszorítani az ökolábnyomát[2] (a súlyosan túlnépesedett országokban még alacsonyabb szintre), amit viszont senki sem akar (ez kevesebb, mint a magyar átlag fele), még a szegények sem (ők is úgy akarnak élni, mint a jómódúak, jogosan), és a zöldek túlnyomó többsége sem (számold csak ki a saját ökolábnyomod, és belátod, miért nem http://www.glia.hu/okolabnyom/). Ráadásul az ökolábnyom-számítás bevallottan túl optimista, mert jó minőségű adatok híján az eltartóképességbe beleszámítják a dízelolaj, a műtrágya, és a növényvédő szerek jelentette mesterséges extra mezőgazdasági hozamot, illetve nem számolnak a talajpusztulással vagy a rétegvizek fogyásával.[3] Szóval a fenntarthatóság elérése érdekében még lentebb kellene szorítani világszinten, bőven 1 gha alá. Ez nem fog menni. A népességnövekedés mielőbbi természetes csökkenésbe fordítása érdekében sokat segítene a “több ember jobb” mítosz lecserélése az “egy bolygó egy gyermek” gondolatra, illetve a fenntarthatóság elérése után a “kettő elég” szlogenre. De még ha valami csoda folytán sikerülne is társadalmi szinten megváltoztatni az emberek gondolkodását, szerintem már nem lenne elég időnk a fenntarthatóság elérésére.
Úgy gondolom, helyi szinten megfelelő alapszabályokkal lehet helyi szinten fenntartható, jórészt önellátó kisközösségeket létrehozni, amik akár a klímakatasztrófát is átvészelhetik, és a biodiverzitás szempontjából kis oázisok lehetnek. Szerintem ez a legtöbb, amit tehetünk, ill. a fogamzásgátlás emberi jogának biztosítása révén elérni, hogy minél kevesebben minél kevesebbet szenvedjenek a civilizációs összeomlás közben és után. Neked mi a meglátásod?

[1] https://bravenewclimate.com/2014/08/22/catch-22-of-energy-storage/
[2] https://www.footprintnetwork.org/resources/glossary/
[3] Mathis Wackernagel, Bert Beyers: “Ecological Footprint: Managing Our Biocapacity Budget”, 2019

Interjú William Rees-szel, az ökológiai lábnyom egyik megalkotójával

Dr. William Rees, az #EcologicalFootprint (ökolábnyom) kifejezés megalkotója beszél nekünk arról a tarthatatlan helyzetről, amelyben az emberiség van. Dr. Rees nem szégyenlős azzal az érzésével kapcsolatban, hogy a Föld nem megújuló erőforrásainak fenntarthatatlan felhasználása és a végtelen exponenciális növekedést célzó ipari/fogyasztói gazdasági modellünk hulladékának egy korlátozott bolygón történő lerakása miatt a civilizáció már teljesen túllőtt a célon.

Az “IPAT” története | I (hatás) = P (népesség) x A (jólét) x T (technológia)

Az IPAT formulárban, miért a népesedés a kulcstényező?

John P. Holdren, 7 September 1993

1969 végén Barry Commoner, az akkori prominens biológus beszédekben és előadásokban kezdte azt állítani, hogy tisztázta a környezeti válság felelősségét, és megállapította, hogy sem a népességnövekedésnek, sem a növekvő jólétnek nem sok köze van hozzá. Szerinte a bűnös a második világháború utáni ipari társadalmak ökológiailag alkalmatlan termelési technológiaválasztása volt. Ezekben az előadásokban gyakran használta a 95 százalékos számot, hogy leírja a környezeti problémákért a hibás technológiának tulajdonítható “felelősség” arányát. (A 95 százalékos állítás szerepel A zárt kör (The Closing Circle) című 1971-es népszerű könyv 176. oldalán is, amelyen keresztül érvelése a legnagyobb közönséghez jutott el.) 1970 folyamán Commoner ezeket az állításokat különböző, nem referált fórumokon – Saturday Review, kongresszusi vallomások és hasonlók – tette közzé, 1971 áprilisában pedig részletesebb elemzése, “The Causes of Pollution” (Michael Corrral és Paul J. Stamlerrel) az Environment című folyóiratban jelent meg. Ez a folyóirat volt akkoriban a Tudósok Tájékoztatási Intézetének házi orgánuma, amelyet Commoner vezetett; ezt azért említem meg, mert a “The Causes of Pollution” (A környezetszennyezés okai) átlátszó számtani és logikai hibái kizárhatták volna a publikálását bármelyik elismert szakmai folyóiratban.

Az ENVIRONMENT cikkben Commoner és szerzőtársai nagy harsánysággal hozták nyilvánosságra felfedezésüket, miszerint a

szennyezés = (népesség) x (termelés/fő) x (szennyezés/termelés)

(ez az intellektuális teljesítmény nagyjából olyan, mintha észrevennénk, hogy a GNP egyenlő a népesség és az egy főre jutó GNP szorzatával); majd az adatok elfogult kiválasztásával, a széles körben értelmezett fogalmak újradefiniálásával, az ok-okozati összefüggések figyelmen kívül hagyásával, valamint súlyos számtani hibák segítségével megpróbálták alátámasztani azt az állítást, hogy a probléma 95 százaléka az utolsó tényezőben rejlik. Ezek a hibák sértetlenül túlélték az érvelés 300 oldalasra bővítését a The Closing Circle című könyvben, amely még ugyanabban az évben jelent meg, és könyörtelenül sulykolta azt a leegyszerűsítő üzenetet, hogy sem a népességnövekedés, sem a növekvő anyagi fogyasztás nem a környezeti zavarok fő oka. A bűnös a hibás technológia, amelyet egy hibás gazdasági rendszer idézett elő. Íme néhány idézet a The Closing Circle-ből (1971):

“Világosnak tűnik tehát, hogy a gyakori állítások ellenére, amelyek a környezeti válságért a “túlnépesedést”, a “jólétet” vagy mindkettőt okolják, máshol kell keresnünk a magyarázatot.” (p 139)

“A gazdasági növekedés mintája a környezeti válság fő oka. A környezeti válság hirtelen kialakulásával kapcsolatos rejtélyek és zűrzavarok jó része megszüntethető, ha szennyezőanyagról szennyezőanyagra pontosan meghatározzuk, hogy az Egyesült Államok gazdaságának háború utáni technológiai átalakulása hogyan eredményezte nemcsak a GNP sokat hangoztatott 126 százalékos növekedését, hanem – a GNP növekedését mintegy tízszer gyorsabb ütemben – a környezetszennyezés emelkedő szintjét is.” (p 146)

“[A] szennyezési szintek erőteljes növekedésének nagy része nem annyira a népességnek vagy a jólétnek, mint inkább a termelési technológia változásainak köszönhető.” (p 177)

“[A technológiai tényező] sokkal erőteljesebb hatást gyakorol a szennyezési szintekre, mint a másik kettő.” (p 211)

Történetesen, mielőtt Commoner először kinyilatkoztatta volna, hogy a népesség és a jólét a környezeti problémák jelentéktelen okai, már elkezdtem együttműködni Paul Ehrlich stanfordi biológussal többé-kevésbé ugyanezen kérdések – a népesség, a szegénység és a jólét, a technológia, valamint az erőforrások és a környezeti kérdések kölcsönhatásai – tanulmányozásában. (Akkoriban doktorandusz hallgató voltam a Stanfordon a repülés- és űrhajózástan, valamint az elméleti plazmafizika területén). Első közös dolgozatunk, a “Népesség és csodaszerek: A Technological Perspective” (1968 végén írtuk, és 1969 decemberében jelent meg a Bioscience című referált folyóiratban), megmutatta, hogy a technológiai “megoldások” önmagukban miért nem valószínű, hogy képesek megbirkózni a népességnövekedés és a növekvő anyagfogyasztás kombinációja által jelentett nyomással. Megdöbbenéssel értesültünk egy 1969 végén tartott konferencián Commoner eltökélt szándékáról, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy a népességnövekedés és a növekvő anyagi fogyasztás miatt nem kell aggódni, és megkezdtük a cáfolat előkészítését. Ezt 1970 novemberében meghívott előadásként bemutattuk az Elnök Népességnövekedéssel és az amerikai jövővel foglalkozó bizottsága előtt, és a SCIENCE szakfolyóirat 1971. március 26-i számában “A népességnövekedés hatása” címmel jelent meg. Ebben azt az álláspontot képviseltük, hogy MINDEN tényező (népesség, jólét, technológia, társadalmi-gazdasági változók) fontos, kölcsönhatásban állnak egymással, és hogy bármelyikük vagy kölcsönhatásuk elhanyagolása veszélyes. Íme néhány idézet a tanulmányunkból:

“A népesség nagyságával és növekedésével, az erőforrások felhasználásával és kimerülésével, valamint a környezet állapotának romlásával kapcsolatos problémákat együttesen és globálisan kell vizsgálni. Ebben az összefüggésben a népességszabályozás nyilvánvalóan nem csodaszer – szükséges, de önmagában nem elegendő ahhoz, hogy átvészeljük a válságot.” (A dokumentum 3. bekezdése)

“A “környezetet” tágan kell értelmezni, hogy olyan dolgokat foglaljon magában, mint a városi gettók fizikai környezete, az emberi viselkedési környezet és a járványügyi környezet.” (5. bekezdés)

“A problémák bármelyik összetevőjével – szociológiai, technológiai, gazdasági, ökológiai – kapcsolatos panaszkodás indokolatlan és kontraproduktív. Itt az ideje beismerni, hogy az előttünk álló problémákra nincsenek monolitikus megoldások. Valójában a népességszabályozásnak, a technológia átirányításának, a nyílt erőforrás-körforgásról a zártra való áttérésnek, valamint a lehetőségek és a jólét összetevőinek igazságos elosztásának MINDENKÉPP meg kell valósulnia, ha egy olyan jövőt akarunk, amiért érdemes élni. Ha bármelyik területen kudarcot vallunk, az biztosan szabotálja az egész vállalkozást.” (a tanulmány következtetése; kiemelés az eredetiben)

Ami az “IPAT” összefüggést illeti, a népesség-termelés-szennyezés azonosság Commoner-féle változata még nem volt publikálva, amikor a SCIENCE-cikket írtuk, és mi úgy döntöttünk, hogy a népesség-hatás összefüggést úgy mutatjuk be, hogy kezdettől fogva hangsúlyozzuk annak eredendő összetettségét. Íme a téma kezdeti feldolgozása a SCIENCE 1971. március 26-i számából:

“Egy [mezőgazdasági vagy technológiai] társadalom teljes negatív hatása a környezetre a legegyszerűbben a következő összefüggéssel fejezhető ki

I = P * F

ahol P a népesség, F pedig egy olyan függvény, amely az egy főre jutó hatást méri. Ez az egyszerű összefüggés azonban nagyon sok összetett tényezőt foglal magában. Például az F az egy főre jutó fogyasztással együtt nő, ha a technológiát állandó szinten tartjuk, de bizonyos esetekben csökkenhet, ha az állandó fogyasztási szint biztosítása érdekében jótékonyabb technológiákat vezetnek be. Az I összhatás nyilvánvaló növekedésének értelmezése során számos buktatót lehet találni. Például könnyen összetéveszthető az erőforrásigény összetételében vagy a környezeti hatásokban bekövetkező változás az egy főre jutó abszolút növekedéssel, és így alábecsülhető a népességmultiplikátor szerepe. Ezenkívül gyakran feltételezik, hogy a népesség nagysága és az egy főre jutó hatás független változók, holott valójában nem azok.”

A tényleges “IPAT” egyenlet, amely ezeket a szimbólumokat használja, először a The Closing Circle kritikájában jelent meg, amelyet Paul Ehrlich és én írtunk és széles körben terjesztettünk 1971 végén, és amely Commoner cáfolatával együtt megjelent a Environment 1972. áprilisi és a Bulletin of Atomic Scientists 1972. májusi számában. Az “IPAT” verziót eszközként vezettük be, hogy bemutassuk a Commoner által a népesség-termelés-szennyezés azonosság használatában rejlő hibákat, kezdve azzal a problémával, hogy a “szennyezés” túl szűk fogalom arra, amit a környezettel tesznek (ezért részesítettük előnyben a “hatást”), és hogy a “termelés” túl szűk fogalom a növekvő anyagi jóléthez kapcsolódó hatások megragadására (ezért részesítettük előnyben a “jólétet”). Íme, teljes terjedelmében az 1971/72-es kritikánk a The Closing Circle című könyvről, amelyben az “IPAT” egyenlet először jelent meg a szakirodalomban:

“Commoner elismeri, hogy a környezeti hatásokhoz hozzájáruló tényezők inkább multiplikatívak, mint additívak; (a 211-212. oldal lábjegyzetében) a következő egyenletet ajánlja:

szennyezés = (népesség) x (termelés/fő) x (szennyezőanyag-kibocsátás/termelés).

Itt a jobb oldali második tényező, az egy főre jutó termelés bizonyos értelemben a jólét mértékegysége, az utolsó tényező, az egységnyi termelésre jutó szennyezés pedig a jólétet biztosító technológia relatív környezeti hatását méri. A tömörség kedvéért írjuk át ezt az egyenletet:

I = P x A x T (1)

vagy a kiindulási értékek és az azt követő változások szempontjából egy adott időszak alatt,

I + delta I = (P + delta P) x (A + delta A) x (T + delta T) (2)

Itt az I a hatást jelenti (ami a már kifejtett okok miatt jobb szó, mint a “szennyezés”), a P a népességet, az A a jólétet, a T pedig a technológiát. Tegyük fel egy pillanatra azt is, hogy a P, A és T változók függetlenek, azaz a P változása nem okoz változást A-ban vagy T-ben, és fordítva. Később látni fogjuk, hogy ez nem igaz, de ez a legegyszerűbb és a Commoner hipotézisének leginkább kedvező feltételezés.

A (2) egyenletből természetesen azonnal nyilvánvaló, hogy a technológia kedvezőtlen változása által okozott környezeti romlás tényleges nagysága erősen függ mind a népesség és a jólét kezdeti szintjétől, mind pedig e szintek olyan változásaitól, amelyek a technológiaváltozással egyidejűleg következhetnek be. Ebből következik, hogy a népesség és a jólét akkor is fontos tényezői a környezetromlásnak, ha nem növekednének. A termelési technológiában bekövetkező rosszabb irányú változás környezeti szempontból súlyosabb, ha egy népes, gazdag társadalomban következik be, mint ha egy kis, szegény társadalomban.”

A kritikában a továbbiakban számos olyan módot megvilágítottunk, amelyekkel a tényezők valójában ok-okozati összefüggésben állnak egymással, valamint megmutattuk, hogy Commoner még arra a hipotetikus esetre is elrontotta a logikát és a számtant, amikor ezek függetlenek. A kritikához fűzött következtetésünkben azt írtuk:

“Azzal, hogy a környezet állapotromlásáért kizárólag a hibás technológiát teszi felelőssé, Commoner álláspontja egyszerű, társadalmilag kényelmes és ezért csábító. De nincs sok értelme a közvéleményt megtéveszteni ezekben a kérdésekben; az igazság az, hogy egyszerre kell megküzdenünk a túlnépesedéssel, a túlzott jóléttel és a hibás technológiával”.” (kiemelés az eredetiben)

Sajnálatos módon számos, a “népesedési vitát” a következő évtizedekben újra feldolgozó író úgy döntött, hogy hosszasan kifejti ennek az 1969-1972-es Ehrlich/Holdren/Commoner nézeteltérésnek a tartalmát és jelentőségét anélkül, hogy láthatóan vette volna a fáradságot, hogy elolvassa az eredeti dokumentumokat. Az eredmény olyan passzusok, mint a következő (a SCIENCE 1993. június 25-i számában megjelent, Paul Stern, a Nemzeti Tudományos Akadémia munkatársa által írt tanulmányból):

“A tudományos fejlődést lelassította az a hiábavaló vita arról, hogy e tényezők közül melyik a legfontosabb hajtóerő, egy olyan vita, amely azon a téves feltételezésen alapul, hogy ezen erők hozzájárulása egymástól függetlenül értékelhető. Például a népességnövekedés környezetre gyakorolt hatásáról folytatott évtizedes éles viták során egyesek azt állították, hogy a népességnövekedés a környezetromlás elsődleges oka (2), mások szerint a népességnövekedés környezeti szempontból semleges vagy akár előnyös (3), megint mások szerint a népességnövekedés másodlagos a technológiai vagy társadalmi-gazdasági tényezőkhöz képest (4)”.

A (2) megjegyzés alatt Stern idézi a Science 1971. március 26-i Ehrlich/Holdren tanulmányát (amelyből fentebb hosszan idéztem), valamint az American Scientist 1974-es, “Human Population and the Global Environment” című Holdren/Ehrlich tanulmányát, amelyben mindvégig hangsúlyozzuk, hogy a népesség, a jólét és a technológia egyaránt fontos, hogy az “IPAT” összefüggés sok összetettséget takar, hogy az alkotó tényezői ok-okozati összefüggésben állnak egymással, és a kontextus befolyásolja őket, és így tovább. Stern esszéje ezután arról tájékoztatja az olvasót, hogy:

“Világossá vált, hogy a hajtóerők kölcsönhatásban vannak egymással – hogy mindegyik csak a többiek hatásaihoz viszonyítva bír jelentőséggel, és hogy a népességnövekedés környezeti következményei rendkívül érzékenyen reagálnak a népesség gazdasági és technológiai feltételeire (7).”

De mindaz, amiről Stern számára úgy tűnik, hogy csak mostanában “vált világossá” (a 7-es hivatkozása a National Research Council 1992-es tanulmányára vonatkozik, amelynek ő volt a személyzeti igazgatója), valójában már akkor is világos volt – és a Stern által félremagyarázott szakirodalomban világosan megfogalmazódott -, amikor Paul Ehrlich és én 1971-ben írtunk róla. Stern nyilvánvalóan nem tett szert arra a tudományos szokásra, hogy elolvassa az általa idézett műveket.

Nincs egyedül. Egy másik példaként tekintsük meg a Világbank elemzőjének, R. Paul Shaw-nak 1992-es cikkét “A népességnövekedés hatása a környezetre: The Debate Heats Up” (Environmental Impact Assessment Review, Vol. 12, 1992). Shaw azt írja, hogy az “IPAT” egyenletet “Paul és Anne Ehrlich javasolta 1990-ben” (29. o.), úgy jellemzi álláspontjukat, hogy a népességnövekedés “nagyrészt felelős a globális környezeti degradációért”, és látszólagos felfedezéssel és jóváhagyással idézi “Barry Commoner vezető környezetvédő” 1988-as (újra)kijelentését, miszerint “az adatok nem támasztják alá azt az elméletet, hogy a környezeti degradáció nagyrészt a népességnövekedésnek köszönhető”. Shaw elemzésének többi része hasonló színvonalon mozog.

Végezetül tekintsük meg a “Népesség, környezet és fejlődés: George Martine brazil elemző egy 1992-es nemzetközi környezetvédelmi és fejlesztési konferencián tartott előadásában. Martine írja:

“A népességgel és a környezettel foglalkozó meglévő szakirodalom jelentős része megpróbált megküzdeni a környezeti változások és a változók látszólag szűkített listája közötti elméleti összefüggések bonyolultságával: technológia, népesség mérete, jellemzői és növekedése, fogyasztási szintek és minták. Ezeket az összefüggéseket általában a következő képletben szokták összefoglalni:

I (hatás) = P (népesség) x A (jólét) x T (technológia).

A valóságban azonban a népesség nagysága, a fogyasztás és a technológia közötti kapcsolatok sokkal összetettebbek, mint amit ez a képlet sugall. [1] A viszonylag korlátozottnak tűnő változószámon belül kialakult heves viták részben ennek az összetettségnek, valamint elméleti-ideológiai jellegű eltéréseknek tulajdoníthatók. A különböző álláspontok ihletője a malthusiánustól a marxistán át a neoklasszikusig terjedő, ellentétes álláspontok skálája volt. A kemény adatok hiánya súlyosbítja a megfelelő módszertani megközelítésekkel kapcsolatos konszenzus hiányát, és tovább szította a vitát. Ami még rosszabb, hogy a különböző álláspontok mindegyike helyes, ha a saját relatív nézőpontjukból vizsgáljuk őket. [2]”

Az [1] megjegyzés alatt Martine az olvasót “általánosabb értekezésért” Paul Harrison: The Third Revolution: Environment, Population, and a Sustain- Able World (T. B. Tauris, 1992). Ebben a könyvben Harrison az “IPAT” összetettségével küzd, nyilvánvalóan fogyatékos azáltal, hogy csak Commonert olvasta és vele beszélt a témáról, és néhány dolgot jól, néhányat rosszul ért meg. Ehrlichet vádolja a pontosság hiányával – nem véve észre, hogy – mivel nem olvasta a vonatkozó szakirodalmat -, hogy (helytelenül) Ehrlichet és Holdrent akarja vádolni – és Commonernek tulajdonítja a terület “alapművét”. Végül Martine-nal együtt azt mondja, hogy mindenkinek többé-kevésbé igaza van. A [2] jegyzetben Martine idézi Harrisont, aki segítőkészen javasolja, hogy “a részleges nézetek leküzdése érdekében kezeljük az általunk ismert három tényezőt – népesség, fogyasztás és technológia – a környezethasználat közeli, közvetlen meghatározó tényezőiként, amelyek befolyásolják egymást, és amelyeket más tényezők befolyásolnak”. Ez utóbbi “felismerés”, amelyet Martine úgy tűnik, hogy Harrison 1992-ben vél felfedezni (és talán Harrison csak akkor szerzett róla tudomást), természetesen az a tökéletesen nyilvánvaló álláspont, amelyet Ehrlich és én képviseltünk, amikor 1971-ben először írtunk az “IPAT”-ról.

Ami azt a tételt illeti, hogy “az összes különböző álláspont helyes”, ragaszkodnom kell ahhoz, hogy amikor az egyik álláspont szerint csak a technológia fontos, a másik szerint pedig a technológia, a jólét és a népesség egyaránt fontos, akkor mindkét álláspont nem helyes; az első álláspont téves, a második pedig helyes. Természetesen Martine-nak lehet, hogy van valami, amikor azt írja, hogy a vita részben “elméleti-ideológiai jellegű eltéréseknek” köszönhető: Ehrlich és én azt az elméletet valljuk, hogy a logikus érvelés, a helyes összegzés és az idézett hivatkozások elolvasása fontos alapelvek a szellemi életben; a vita többi résztvevője közül néhányan nyilvánvalóan azt az elméletet vallják, hogy ezeket az elveket nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni.

A HOLDREN-KÉZIRAT VÉGE


A két kulcsfontosságú Ehrlich-Holdren-dolgozat teljes idézettsége:

Paul R. Ehrlich és John P. Holdren, “Impact of population growth”, SCIENCE, vol. 171, pp. 1212-1217, 1971. március 26. Lásd még ugyanezen szerzők hosszabb változatát ugyanezen a címen: Commission on Population Growth and the American Future, RESEARCH REPORTS, Vol. III: POPULATION, RESOURCES, AND THE ENVIRONMENT, Ronald G. Ridker, szerk., US Government Printing Office, 1972, pp 365-377.

Paul R. Ehrlich és John P. Holdren, “One-dimensional ecology”, BULLETIN OF THE ATOMIC SCIENTISTS, 1972. május, pp 16,18-27. Ugyanennek a cikknek egy változata a szerzők engedélye és lektorálás nélkül jelent meg az ENVIRONMENT, 1972. április, 24-34. oldal.

Forrás: A Brief History of “IPAT”